TUZSÉR BEMUTATÁSA
Tuzsér a Rétköz ősi településeinek egyike, a Tisza mentén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye északkeleti részén található. A 2892 hektár (tizenöt és fél négyzetkilométer) kiterjedésű, 3372 fős (1999) település északon Tiszabezdéddel, keleten Mándokkal, délről Komoróval, nyugatról a Tiszával, illetve Zemplénagárddal határos. Területének felszíne egyenletes, tengerszint feletti magassága 100-113 méter között változik, a legmagasabb pontja a község délkeleti részén, a Vajas-dűlőben 120,1 méter.
A felszín egyhangúságát néhány kiemelkedő folyóhátmaradvány, letarolt homokbucka, elhagyott folyómedrek, tálalakú mélyedések, belvízelvezető csatornák élénkítik. A gyengén tagolt határ felszínének alakításában a szerkezeti mozgások, a folyóvíz és a szél játszották a döntő szerepet. A Felső-Tisza-vidék az új pleisztocénig (a jégkorszak végéig) a Nyírséggel megközelítően azonos magasságban (körülbelül 125-145 méter a tengerszint felett) helyezkedett el, az Alföld északkeleti részének folyói a hordalékkúpon áttörve érkeztek meg a Körösök medencéjébe. A rétközi részen főképpen a Tapoly, az Ondava, a Laborc és az Ung munkája volt jelentős.
A hordalékkúpot építő folyók a pleisztocén (jégkorszak) folyamán a Rétköz nagyobb részében, döntően keleten és délen száz-százötven méter vastag folyami üledéket halmoztak fel, ezt bizonyítják Sümeghy József, Urbancsek János, Borsy Zoltán kutatásai. Rétköz pleisztocén végi felszínének kialakításában a folyóvíz mellett a széleróziónak is jelentős szerepe volt.
Az élő és elhagyott folyómedrek között felhalmozott folyami hordalékanyagot a pleisztocén kori erős északias szelek megbontották, jelentős mennyiségű homokot fújtak ki belőle, ennek következtében változatos homokformák alakultak ki (például szélbarázdák, garmadák, maradékgerincek). Ez figyelhető meg Tuzsér keleti, de főként a délkeleti területén. A jégkorszak végén az Alföld északkeleti részén végbemenő szerkezeti mozgások hatására olyan változások kezdődtek el, amelyek a domborzat és a vízhálózat jelentékeny átalakulásához vezettek. A tektonikus mozgások következtében a Felső-Tisza-vidék kistájai (Szatmári-, Beregi-síkság, Bodrogköz, Rétköz) süllyedni kezdtek.
A Tisza ebben az időben a Nyírség délkeleti részén északkelet-délnyugati irányban haladt az Ér völgyén keresztül a Kőrösök vidékén át Szeged felé. A süllyedés olyan tekintélyes mértéket öltött a Felső-Tisza-vidék területén, hogy a huszti kapun át az Alföldre kilépő Tisza nem a magasan maradt Ér-völgy felé folyt, hanem az új lejtésviszonyoknak megfelelően északnyugatnak, Záhony irányába fordult. A Tisza északkelet-délnyugati futásirányát ugyancsak a fiatal bodrogközi, rétközi süllyedék határozta meg, amelyen keresztül a tokaji kapun való áttörés után megnyílt az út az Alföld belseje felé. A tektonikus mozgások a Rétköz felszínét mintegy tizenöt-huszonöt méterrel szállították lejjebb. Ettől kezdve a mélyebbre került részek a kedvezőtlen lefolyási viszonyok miatt elvizenyősödtek, megindult itt a lápképződés. A Tiszának a Bodrogközben, Rétközben való megjelenése a korábbi vízhálózat teljes átalakulását eredményezte. A Nyírségen átfutó folyókat (Tapoly, Ondava, Laborc, Ung) a Bodrogközben kanyargó Tisza magához kapcsolta. Oldalozó eróziójával pusztította a pleisztocén végi felszínt, nagy területeket borítva be saját üledékével. A Tisza medre kevésbé volt állandó, gyakori feltöltődése miatt szeszélyesen változtatta futásirányát, erről az elhagyott folyómedrek tanúskodnak.
Jól megfigyelhetőek észak-déli irányú ősi mederszakaszok Dombrád, Pátroha, Beszterec, Nagyhalász határában. A medrét szeszélyesen változtató Tisza a mai helyét csak a holocén (jelenkor) végén, körülbelül 5000-2500 éve foglalta el. Árvizeivel évről évre hatalmas víztömeget juttatott a Rétköz területére, s ezt csak gyarapították a Nyírség északi részéről ide folyó belvizek. Az így vízgyűjtő medencévé alakult Rétköznek csaknem hetven-hetvenöt százaléka elmocsarasodott, elláposodott. A süllyedésen kívül a rétköz láposodását az is gyarapította, hogy a Tisza mellé fokozatosan épülő folyóhát megakadályozta az áradások után a vizek visszafolyását a mederbe. Ennek következményeképpen az ismétlődő áradások, a rossz lefolyási viszonyok csak növelték, állandósították a vízzel borított területeket.
Elöntések alól csak a homokszigetek mentesültek, ezeken telepedett meg az ember ősidők óta. A Rétköz egészére vonatkozó domborzati, vízrajzi állapotok jellemezték Tuzsér területét is, határának nagyobb része a vizek birodalma volt. A következőket olvashatjuk Kiss Lajos: Régi Rétköz című munkájában: "A rendezetlen és zabolátlan Tisza partján fekvő tuzséri határ minden irányban tavak és mocsárok által van átszögdelve, úgy hogy itten a kálongai puszta betudásával is, oly tiszta területet s egy darab földet melyen az egész úrbériséget megszakadás nélkül kiadni lehetne, - feltalálni lehetetlen." Ugyanott: "Tuzsér határának használható, száraz része nem teszen mindössze 1500 holdakat és így nemcsak Szabolcs megyében, hanem az egész hazában is a legszűkebbek közé tartozik."
Tuzsér területén a holocén üledékek (öntéshomok, öntésiszap, öntésagyag) foglalják el a nagyobbik részt. A pleisztocéni homokformák (maradékgerincek, homokbuckák, szélbarázdák) vagy szigetszerűen emelkednek ki a holocén üledékből, vagy az északkeleti Nyírség felől félszigetszerűen nyomulnak be Tuzsér keleti, délkeleti részére. A mélyebb fekvésű, rossz lefolyású részeken kisebb foltokban szikes agyag, szikes iszap figyelhető meg. Ez a felszíni üledékelrendeződés egyben a talajtakaró területi különbségeit is meghatározta.
Tuzsér és környéke mérsékelten meleg, mérsékelten száraz éghajlatú. A Rétköz globális napsugárzásának évi összege (ötven év átlagában 4300-4500 megajoule négyzetméterenként) megfelel az országos átlagnak. Területünkön az egy négyzetcentimérre jutó sugárzó energia 105 kilokalória, ez két kilokalóriával kevesebb, mint a Rétköz déli területén. Legkedvezőbbek a sugárzási viszonyok a nyári félévben. A besugárzás energiahozama mellett lényeges annak az ismerete is, hogy milyen hosszú időn át érkezik ez az energia területünk felszínére. Erről a napfénytartam adatai tájékoztatnak. A napfénytartam évi mennyisége az 1901-1999 közötti évek átlagában 1966 óra, ehhez képest azonban jelentős eltérések lehetnek. A szomszédos Kisvárdán eddig mért legkisebb (1966-ban 1928 óra) és a legnagyobb érték (1946-ban 2229 óra) mintegy 15-18 százalékkal eltér az átlagtól (1966 óra). A napsütéses órák száma július-augusztusban a legtöbb, decemberben és januárban a legkevesebb.
A Rétköz hőmérsékletének alakításában a sugárzási viszonyoknak és a légáramlatoknak van meghatározó szerepük. A tengerszint feletti magasság elhanyagolható, mivel számottevő magasságkülönbségek nincsenek. A hőmérséklet évi menete lényegében ugyanolyan, mint általában az Alföldön. Legmagasabb a havi középhőmérséklet júliusban (+20,5 Celsius-fok), a legalacsonyabb januárban (-3,5 Celsius-fok). Az évi középhőmérséklet 9,8 Celsius-fok: 0,4 Celsius-fokkal kevesebb, mint Debrecen területén, de 0,3 Celsius-fokkal több, mint Sárospatak hőmérséklete. A hőmérséklet évi alakulásában kisebb-nagyobb ingadozások jelentkeznek. A legjelentősebb a június elején bekövetkező hőcsökkenés, amit az atlanti hűvös csapadékot szállító légtömegek érkezése okoz. A kisebb hőmérsékletű visszaesések közül a február első felében bekövetkezők és a május 10-20. körüliek (a májusi fagyok) a jelentősek, a gyümölcsösökben okozhatnak komoly károkat. Felismerhető még a hőmérséklet évi menetében a szeptember második felében jelentkező felmelegedés, ez különösen kedvező feltételeket teremt a gyümölcs és a szőlő éréséhez. November vége felé a Földközi-tenger felől áramló enyhébb levegő eredményez felmelegedést, ez az őszi vetésű gabonafélék fejlődését segíti.
A szél fontos klimatikus tényező, az éghajlati elemek (hőmérséklet, felhőzet, csapadék, légnyomás) alakulásában lényeges szerepet játszik. Tuzséron és környezetében a talaj közeli légrétegben a leggyakoribb szélirány az északi (23,2), az északkeleti (19,0), valamint a délnyugati (10,8 százalék). Az északi, északkeleti szelek többnyire szárazak, míg a délnyugati irányból jövők általában esőt hoznak. Az évszakok közül szélgyakoriságával, szélerősségével különösen kiemelkedik a tavasz (március, április). Ekkor az északi, északkeleti szelek a leggyakoribbak. A szélgyakoriság évi menetében figyelmet érdemel a szélcsend őszi tetőzése. A kora ősz a leginkább szélcsendes évszak. Ilyenkor derült, kissé nyárias időjárás jut uralomra, erre az időszakra esik a "vénasszonyok nyara".
Az éghajlati elemek közül a mezőgazdaság szempontjából a csapadéknak kiemelkedő szerepe van. A Rétközben az évi csapadékmennyiség sokévi átlaga 550-600 milliméter között váltakozik, a legtöbb csapadékot (650 milliméter) Kisvárda-Döge vonalától a Tiszáig terjedő területek kapják. A csapadék éven belüli eloszlása nagyjából hasonló képet mutat hazánk területének legnagyobb részével. Vagyis a legtöbb csapadék nyáron (194-211), a legkevesebb (81-140 milliméter) a téli évszakban esik. A csapadék igen változékony éghajlati elem, mennyisége évről évre szeszélyesen ingadozik. A sokévi átlagoktól egyes években, hónapokban és évszakokban feltűnően nagy eltérések lehetnek. Az utóbbi 97 évben Kisvárdán tizennyolc alkalommal volt ötszáz milliméter alatt, két ízben (például 1918, 1924) a 350 millimétert sem érte el az évi csapadékmennyiség. Viszont voltak olyan évek, amikor a csapadék meghaladta a nyolcszáz millimétert (például 1927, 1935, 1942, 1943, 1967, 1981). Kora tavasztól késő őszig a csapadékhullást gyakran kísérik zivatarok. Tuzséron és környékén leggyakrabban májusban, júniusban és júliusban jelentkeznek. Ősszel és télen ritka, de nem rendkívüli jelenség egy-három zivatar. Évente húsz-negyven zivatarra számíthatunk.
A téli évszakban a csapadék egy része hó alakjában hull le. Az első havazás átlagosan november 18. körül jelentkezik, az utolsó március 23-án. A havas napok évi száma közel száz év átlagában 30-35 között ingadozhat. Egyes években azonban ettől nagy eltérések lehetnek. Előfordult már, hogy a tél mérhető csapadék nélkül múlt el, de voltak olyan évek is, amikor több hónapon keresztül hótakaró borította a felszínt (például: 1940, 1942, 1955, 1997). A hótakaró átlagos vastagsága négy-öt centiméter, de egyes években ennél sokkal vastagabb hó halmozódhat fel (például: 1940, 1967, 1969, 1996, 1997).
Tuzsér felszíni vízhálózatát a Tisza és a belvízelvezető csatornák - a Belfő- és mellékcsatornái - alkotják. A folyó mintegy öt kilométert tesz meg a község nyugati határán. A szabályozás során ezt a rétközi szakaszát rövidítették le a legjobban. Ezt tanúsítják a Tuzsér területén lévő nagy ívű morotvák (holt medrek). Közel harminc kanyarulat átvágásával a mederszakasz hossza a felére csökkent (135-ről hetven kilométerre). A nagyszámú kanyarlevágás ellenére ma is igen kanyargós a folyó, különösen éles kanyarulatsor figyelhető meg Tiszabezdéd-Tuzsér, valamint Komoró és Szabolcsveresmart között.
Tuzsér területén a lefolyó csapadékvíz kilencven százalékát a Belfő-csatorna és mellékcsatornái gyűjtik össze. A mestersége Belfő-csatorna nyomvonalának egy szakasza a Zsaró ere hajdani medrében fut. A községet észek-déli irányban átszelő csatorna Záhony határában ered, a Rétköz közepén halad, Tiszabercelnél szivattyú segítségével juttatják vizét a Tiszába.
Az első katonai felvétel (1782-1785) úgy ábrázolja ezt a tájat, ahogyan azt a természet kialakította, az emberi munkának kevés nyomát láthatjuk. Nagy része kiterjedt mocsárvilág, szabadon kalandozó vadvizek terepe. A Tisza ármentesítése több mint másfél évszázaddal ezelőtt, az 1840-es évek elején vette kezdetét azzal, hogy a folyó mentén Tuzsértól Szabolcsveresmartig megépítették az úgynevezett vármegyei védőtöltést. Ez a gátszakasz azonban a helytelen vonalvezetés, a csekély töltésméretek miatt nem akadályozhatta meg, hogy a Tisza árvizei továbbra is az ősi ártérre jussanak.
A rétközi Tisza-szakasz átfogó ármentesítő és folyószabályozási munkálatai 1846 augusztusában kezdődtek. A nagy lendülettel megindult természetalakító munkát hamarosan félbeszakította a szabadságharc. Hatéves kényszerszünet után, 1854-ben a munkálatokat tovább folytatják, 1858-ra be is fejezik. A Tisza védőgátjának építésével egy időben tervbe vették a Rétköz területének a belvizektől való mentesítését. E munkálatok első időszakában, 1857-1863-ig megépült Tiszabezdédtől Tiszabercelig az 53,3 kilométer hosszú Belfő-csatorna, majd 1865-re a főcsatorna 22 számozott mellékcsatornája 160,5 kilométer hosszúságban. Az 1970-es években a Belfő-csatorna hosszát Tiszabezdédtől Záhonyig öt kilométerrel megnövelték, így napjainkban a csatorna 58,3 kilométeres.
Tuzsér területén az éghajlat jellege, a növénytakaró, a vízellátás, a domborzati viszonyok és a talajjá alakuló anyakőzet kölcsönös egymásra hatásaként a következő talajféleségek kialakulását tették lehetővé. A humuszos öntéstalaj a Tisza mentén széles sávban, a folyó öntésképződményein alakult ki az árvízmentesítés és a belvízrendezés után állandósult növényi fedettség mellett. Közepesen humuszosodott. Rendszeres talajműveléssel, talajerő-utánpótlással rajta a legtöbb növény termesztése kedvező eredménnyel jár. Az öntéstalaj Tisza menti hajdani öntésterület mély részein fordul elő. Tömör, kevésbé morzsalékos szerkezetű, de gondos talajműveléssel (őszi mélyszántások, tavaszi tárcsázással), növényápolással kedvező termésátlagok érhetőek el búzából, kukoricából, cukorrépából, lóheréből. A lápos réti talaj a homokhátak közötti mélyedésekben, elhagyott folyómedrekben kisebb-nagyobb foltokban fordul elő. Felső szintje fekete, humuszos, a mélység felé az átmenet határozott. Szerkezete laza, morzsalékos, a vízgazdálkodására a túlzott nedvesség a jellemző. A rozsdabarna erdőtalaj laza szerkezetű, közepesen humuszosodott. Vízgazdálkodása kedvezőnek mondható, mert közepes vízáteresztő képességéhez jó víztartó kapacitás társul. Viszonylag jó termőképességű.
A község északkeleti, keleti részén találjuk nagyobb kiterjedésben. A kovárványos barna erdőtalaj felhalmozási szintje nem egységes: szalagokra bontott. A négy-tíz százalék vasat tartalmazó rétegeknek a népies elnevezése a kovárvány. Ismétlődő kicsapódásra képződött vasas csíkok tíz-húsz centiméterre követik egymást - két-három méter mélységig. A kovárványrétegek visszatartják a lefelé mozgó csapadékvizet, és mérséklik az elpárolgást, ezáltal a vízgazdálkodásuk jobb, mint a kovárványréteg nélküli homoktalajoké. A kovárványos barna erdőtalaj változatos szántóföldi kultúrák (napraforgó, dohány, burgonya, kukorica) termesztését teszi lehetővé. Az első katonai felmérés szerint - amely megközelítőleg az ősi állapotokat tükrözte - Tuzsér határát 35-45 százalékban erdők borították. A térképkészítők leírásából ezt olvashatjuk: "A helység bozóttal teljesen körül van véve. Aztán jelentős erdőségek is vannak, amelyek a folyó mindkét partján folytatódnak." Kiss Lajos szintén kiterjedt erdőségről tesz említést: "A határ nagy része erdő volt délkeleten, délen és nyugaton. A helynevek közül 11 tanúskodik arról, hogy a határ 200 holdnyi területét tölgy, nyár, éger, szil, szádok (hárs) és vinc (mocsári tölgy) fákból álló erdőségek borították." A XIX. századi vízszabályozási munkálatok kezdetéig a természetes növényzet eredeti jellemvonásait megőrizte. De a fokozódó emberi beavatkozás, a társadalmi viszonyok fejlődése, a mezőgazdaság mind belterjesebbé válása következtében
Tuzsér természetes növényvilága óriási változáson ment keresztül. Az őshonos erdőket kiirtották, füves területeit feltörték, szántókká alakították. Ennek következtében az ősi erdős sztyepp vegetáció csak töredékeiben maradt az utókorra. Hírmondóit a mezsgyék mentén, fasorokban, a községi legelőn, másodlagosan pedig a vasúti pálya, belvízcsatornák, illetve a Tisza töltésének rézsűjén találjuk meg. A barna erdőtalajokon helyenként még előfordulnak a homokpusztai gyepek: a magyar csenkesz, hüvelyes csenkesz, csillagpázsit, fedél rozsnok, magyar kökörcsin. Napjainkban összefüggő erdőt többnyire a Tisza hullámterében, valamint a szántóföldi művelésre kevésbé alkalmas homoktalajon találunk.
A hullámtér fő fafajtái a fűz, nyár és a tölgy. Gyakoriak még a mézgás éger, mezei juhar, veres gyűrű, fekete bodza, szeder. A homoktalajokon telepített erdőket az akác, a nyár, a fekete fenyő alkotja. A vízszabályozási munkák nyomán képződött rétek, kaszálók antropogenikus félkultúrformációk. Jellemző fajtájuk: a tarackos és a gyepes tövű füvek.
Tuzsér környékének állatvilága - az ökológiai feltételek megváltozása miatt- már nem olyan gazdag faj- és egyedszámban, mint amilyen a korábbi évszázadokban volt. A Tisza halállománya (csuka, harcsa, ponty, kecsege, dévér, keszeg, kárász, compó, sügér, fogas-süllő, kősüllő, kövi és vágó csík) mellett a szarvas, őz, vaddisznó, nyúl, fogoly, fácán érdemel említést.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
